"Minden komplex kérdésre van egy egyszerű válasz, és ez a válasz rossz."

A függőség agybetegségnek minősítése a társadalmi igazságtalanságot segíti elő

2017. február 18. - Drogriporter

carlhart.jpgA nézet, miszerint a drogfüggőség az agy betegsége, a valóságtól elrugaszkodott, költséges és kirekesztő drogpolitikák fenntartásához járul hozzá, állítja Carl L. Hart, a new york-i Columbia Egyetem pszichiátria professzora.

25 évvel ezelőtt azért kezdtem el idegtudományt tanulni, mivel azt gondoltam, ez a megközelítés közelebb visz minket a “drogprobléma” végleges megoldásához. Abban az időben azt hittem, hogy a szegénység és a bűnözés, ami azokat a szegény közösségeket sújtja, amelyek egyikéből én is származtam, a drogfüggőség következménye; és úgy véltem, hogy amennyiben gyógyítani tudjuk a függőséget, különösen az idegrendszer befolyásolásán keresztül, akkor a szegénység és a bűnözés problémájára is megoldást találunk. A kokainnal - és más rekreációs drogokkal - végzett kutatásaim során azonban rájöttem, hogy ezek a szerek megváltoztatják ugyan ideiglenesen az agy idegsejtjeit, a fogyasztók túlnyomó többsége soha nem válik függővé. A fogyasztóknak egy viszonylag csekély kisebbségénél pedig, akik függővé válnak, gyakran más pszichiátriai rendellenességek és társadalmi-gazdasági tényezők játszanak lényeges szerepet ezen függőségek kialakulásában. Mind a mai napig nem azonosítottak semmiféle biológiai szubsztrátumot (alapot), ami megkülönböztetné a nem-függő embereket a függő egyénektől.

A felfogás, miszerint a drogfüggőség agybetegség, vonzó ugyan, de üres: az emberek vonatkozásában gyakorlatilag nincs olyan bizonyíték, amely arra utalna, hogy a függőség éppúgy az agy betegsége, mint ahogy például a Huntington- vagy a Parkinson-kór az. Ezeknél a betegségeknél a beteg agyat vizsgálva pontosan meg lehet határozni a betegséget és annak tüneteit.

Ehhez képest nem ismerünk olyan, az előbbiekhez fogható tulajdonságot, amivel megkülönbözthetnék a függő és a nem függő egyének agyát. Ennek ellenére a “beteg agy” perspektívája túlméretezett befolyást gyakorol a tudományos kutatások támogatásának elosztására és irányára, és arra is, ahogyan a társadalom látja a drogfogyasztást és a drogfüggőséget. Így például a több millió dollárba kerülő, a serdülő agy kognitív fejlődését vizsgáló tudományos projekt alapvetően az agyleképezési vizsgálatokkal próbálja jobban megérteni a serdülők körében jelentkező drogfogyasztást és drogfüggőséget. Genetikai információk mellett adatokat gyűjtenek a drogfogyasztásról és a tanulmányi eredményekről, azonban nem tesznek alapos vizsgálat tárgyává fontos társadalmi tényezőket. Eddig nem részesítették például hasonlóan ambíciózus támogatásban a drogfogyasztást és drogfüggőséget befolyásoló pszicho-szociális tényezők vizsgálatát (így a munkahelyi státuszt, a faji megkülönböztetést, a lakóhely tulajdonságait, a rendőrséggel való konfliktusokat).

Ez hozzájárul a valóságtól elrugaszkodott, költséges és ártalmas drogpolitikákhoz. Ha ugyanis a valódi probléma a drogfüggőség, ami az egyén agyának és a drognak az interakciójából levezethető, akkor két megoldás kínálkozik erre a problémára. Vagy kiiktatjuk a drogokat a társadalomból, politikai és rendészeti módszerekkel (a drogmentes társadalom megteremtésének céljával), vagy kizárólag a függő személy agyára fókuszálunk, mint problémára. Annak megértése, hogy milyen szerepet játszanak a társadalmi és gazdasági tényezők a drogfogyasztás fenntartásában és a drogfüggőség kialakulásában, egyik esetben sem érdekes, és nem is szükségszerű.

A szakirodalom jól dokumentálta, hogy milyen káros hatással jár az, amikor a drogfogyasztást elsősorban rendészeti eszközökkel próbálják kezelni. Milliókat állít elő a rendőrség drogfogyasztás miatt, és a rendőrség gyakorlatát a bőrszín szerinti megkülönböztetés nagyban befolyásolja. Az Egyesült Államokban például az évi 1,5 millió kábítószerrel kapcsolatos rendőrségi ügy majdnem felére kannabisz birtoklása miatt kerül sor, és egy feketét négyszer nagyobb valószínűséggel állít elő a rendőrség kannabisz birtoklása miatt, mint egy fehért, pedig a két csoport ugyanolyan arányban használja a szert.

Az agybetegség-teória egyik alattomos feltételezése szerint bizonyos drogok mindenféle használata patológiásnak minősül, még a nem-problémás, rekreációs használat is, amely a drogokat fogyasztók túlnyomó többségére jellmező. Így például egy az USA-ban népszerű drogellenes reklám üzenete szerint akár már egyetlen adag metamfetamin is elég ahhoz, hogy visszafordíthatatlan károsodást okozzon.

Az 1980-as években a crack kokain fogyasztását tették felelőssé mindenért, a szélsőséges erőszaktól a magas munkanélküliségig, a korai haláltól a gyermekelhagyási esetekig. És ami ennél is rémisztőbb, azt állították, hogy akár egyetlen adagtól kialakulhat a függőség. Az idegtudományokban jártas drogszakértők is latba vetették tekintélyüket. “A kereslet csökkentésének legjobb módja az lenne,” nyilatkozta a Yale Egyetem pszichiátria professzora, Frank Gawin a Newsweek magazinnak (1986. június 16.), “ha Isten újratervezné az emberi agyat, mégpedig olyan formában, hogy megváltoztassa azt a módot, ahogyan egyes neuronok a kokainra reagálnak.”

Ezek a bizonyítatlan kijelentések ártalmasak voltak: segítettek annak a környezetnek a kialakításában, ahol mindent alárendeltek annak a megalapozatlan és irreális célnak, hogy bizonyos drogokat megsemmisítsenek, bármilyen árat is kell ezért fizetnie a marginalizált polgároknak. 1986-ban az Egyesült Államok Kongresszusa olyan törvényt hozott, amely százszor szigorúbb büntetési tételeket írt elő a crack-el kapcsolatos bűncselekmények elkövetőivel szemben, mint azokkal szemben, akik por formájú kokainnal követték el ugyanazt. Azok, akiket elítéltek a crack-kokainnal való visszaélés miatt, 80%-ban feketék voltak, annak ellenére, hogy a drog fogyasztóinak többsége fehér volt. Napjainkban sokan azért tartják visszataszítónak a crack/por-kokain törvényeket, mivel túlbecsülték a crack káros hatásait, és rasszista módon hajtották végre azokat. Mégis, kevesen vetik alá kritikus elemzésnek azt a szerepet, amit a tudományos közösség játszott a szigorítások alátámasztásául szolgáló elméletek kidolgozásában.

Ami a tudományos közösséget illeti, gyakorlatilag teljesen ignorálták a drogtörvények végrehajtásában megnyilvánuló szégyentelljes rasszizmust. A kutatók maguk túlnyomó többségükben fehérek, és nem kell szembesülniük tetteik következményeivel. Nekem nem lehetett részem ebben a luxusban. Minden egyes alkalommal, amikor a gyermekeim szemébe nézek, vagy visszatérek azokra a helyszínekre, ahol a fiatalkoromat töltöttem, kénytelen vagyok szembesülni a drogtörvények végrehajtása során megnyilvánuló faji megkülönböztetés ártalmaival. És ezek a drogtörvények tudományos módszerekkel gyengén alátámasztható feltevéseken alapulnak.

Többé nem engedhetjük, hogy a drogokkal kapcsolatos kutatás prioritásait és irányait helytelen neurológiai feltevések határozzák meg, és hogy ezek formálják a drogokról való nézeteinket, és a drogpolitikákat. Túl sok forog kockán, az emberi kockázatok pedig felbecsülhetetlenek.

Carl Hart
Forrás: Nature Human Behavior
Fordította: Sárosi Péter

A bejegyzés trackback címe:

http://drogriporter.blog.hu/api/trackback/id/tr8212271076

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.