"Minden komplex kérdésre van egy egyszerű válasz, és ez a válasz rossz."

Fehér köpenyes dealerek

2018. március 07. - Drogriporter
158881251_83d62c.jpgVendégszerzőnk, Papp László Tamás vitaindító írása arról, hogy mennyire nem racionális elvek mentén dönt az állam arról, mit tilt és mit nem.

Egy barátommal közösen néztem végig a minap a Rekviem egy álomért című 2000-es filmet. Mely szerinte kultmű - de én addig nem is hallottam róla. S az is csupán a véletlen, hogy ekkor pont volt két szabad órám. Nem bántam meg, hogy így döntöttem. Látszólag a szokásos közhelyszagú dráma heroinfüggő fiatalokról, akik a nagy dobásról ábrándoznak, amelynek köszönhetően mindig lesz majd pénzük anyagra, illetve a maguk uraivá válva ők terítik az árut, s fogyasztóként nem szorulnak rá a dealerekre. Mindeddig ez tucatfilm lehetne - jó néhány ennél komolyabb alkotás született már a témában. Nem igazán derül ki, a főhős, Harry Goldfarb miként szokott rá a heroinra, csupán azt látjuk, hogy az édesanyja már az ősrégi tévékészüléket is kénytelen a fűtőtesthez lakatolni, mert az egyetlen gyermeke sokadszorra vágja zaciba, hogy ismét belőhesse magát. Más alkotások élethűbben ábrázolják azt, hogy egy fizikai és biokémiai szinten drogfüggővé vált ember mennyire motivált és kreatív tud lenni, ha szenvedélyének kielégítéséről van szó. A fenti mozidarab ilyen téren nem mondható különösebben eredetinek.

De van egy párhuzamos cselekményszál a filmben amely mégis azzá teszi. A heroinista az átlagember (mi több:az átlagos szerhasználó) fejében egyfajta mitikus absztrakcióként létezik csak. Legalábbis Magyarországon biztosan. Ahol a legtöbben jó eséllyel soha nem fogunk találkozni olyannal, aki heroint fogyaszt. A tipikus, átlagos, eseti szerhasználók (akikből sok százezer van) a heroin közelébe sem jutnak. A heroinélvezők pedig a drogfogyasztók társadalmán belül egy rendkívül atipikus; zárt szubkultúrát alkotnak. Nem véletlen ugyanakkor, hogy a merev, kriminalizáló tiltópropaganda a heroinistát választotta negatív reklámfigurának. Azt sugallva, mi több, nyíltan arra célozgatva: az összes drog ide vezet. Ami egyértelműen hazugság. A filmben ártalomcsökkentésről vagy leszokásról nincs szó. Legfeljebb valamiféle elrettentő prevenciós tanmesét kapunk. A három fiatal közül az egyik, Tyrone fegyházba jut, a főhős, Harry pedig börtönkórházba, mivel a sok belövéstől elfertőződött karját amputálják. (A kar látványa a maszkmesteri teljesítmény egyik csúcsa: iszonyúan viszketni kezdett tőle a könyökhajlatom.)  A harmadik, Harry barátnője, Marion pedig a drogért kénytelen szexuális szolgáltatást nyújtani. Ennek sincs túl sok köze a magyar valósághoz. Lásd erről a kutatást, amely "...megállapította, hogy a prostituáltak között az átlag magyar lakossághoz viszonyítva jóval többen próbálnak ki drogokat, és jóval többen használnak illegális szereket. A kutatócsoportnak az a feltételezése azonban nem igazolódott be, hogy sokan csak azért dolgoznának szexmunkásként, hogy droghoz jussanak vagy drogot vegyenek a keresetükből. Válaszadóiknak mindössze húsz százalékával fordult elő, hogy pénz helyett alkohollal vagy droggal fizették ki. Ahogy az átlagos fiatal felnőttek, úgy a szexmunkások is általában a munkájukon kívül, rekreációs céllal drogoznak a felmérés szerint.” (Munk Veronika: Kéjutca. Magyar szex euróért. Bookline. 2017. 167.o.)

Annál érdekesebb a szabvány droghorroron belül paralel futó narratíva, melynél viszont tökéletesen kiderül a rászokás folyamata. Ez a történet nagyon is hétköznapi. A főszereplő édesanyja, Sara Goldfarb nyugdíjas kispolgári özvegyasszony, aki valószínűleg soha nem nyúlna illegális szerekhez. Mégis ugyanannyira (vagy talán még jobban) függővé válik, mint a széltől is óvni próbált gyermeke. Méghozzá teljesen jogkövető módon juttatja magát oda, hogy mentálisan, fizikailag leépül és kényszergyógykezelésre szorul. Az orvos írja fel neki azokat a fogyasztótablettákat, melyektől ugyanolyan vegetatív létfázisba kerül, mint egy heroinfüggő. A film kulcsjelenete anya és fia párbeszéde. Azt gondolnánk: az egyik függő mindig felismeri a másikat -  de ez nincs így. A rádöbbenés folyamata egyirányú, s nem vezet katarzishoz. A fiú inkább tudja magáról, hogy kicsoda, illetve hogy milyen irányba tart. Függő, aki bűncselekményekből teremti elő szenvedélyének árát. Így rögtön felismeri, hogy az anyja is rászokott a maga drogjára. De hiába próbálja figyelmeztetni, illetve lebeszélni. A heroinista fiú tisztán látóbbnak bizonyul anyjánál, aki kettős vakságban szenved. Nem veszi észre a legközelebbi rokonáról - "Az én fiam nem olyan"-  milyen súlyos helyzetben van. Ugyanakkor önnön függőségére sem bír rádöbbenni. Hisz ő törvényesen jutott a szerhez. Miért volna ő olyan, mint a "drogosok"?

A film zseniálisan mutat rá, hogy bizonyos illegális szerek rekreációs és relaxációs célú használatánál jóval veszélyesebb lehet a gyógyszerfüggőség. A három fiatal junkie a függősége dacára végig tisztában van azzal, hogy bajban van, (de legalábbis bajba kerülhet) s cselekvését a kényszer irányítja. Sara Goldfarb viszont még a pszichiátrián elektrosokkolva, kényszertáplálva, az ágyhoz szíjazva is az illúzióvilágában reked, melyben amit csinál, az egészséges, sőt kifejezetten az egészségéért teszi. Ez a gyógyszerszedés legnagyobb paradoxona. Azt ugyanis nem az utcán kapjuk egy dealertől, hanem egy köztiszteletben álló fehér köpenyes tekintélyszemély írja fel nekünk. A legtöbb gyógyszerhasználónak nincs meg az a fajta veszélyérzete, mely a legprimitívebb drogfogyasztónak is megvan. Számtalan olyan legális gyógyszer van, amely jó néhány, csupán enyhe, felszíni dependenciát okozó, mégis tiltott illegális droggal szemben súlyos függőséget okoz. Ilyen például a FRONTIN, leánykori nevén a XANAX. Érdemes végigolvasni a betegtájékoztatót. Tünetek lehetnek "...realitásérzék elvesztése, személyiségvesztés, rendkívül érzékeny hallás, zsibbadtság és bizsergő érzés a végtagokban, fokozott érzékenység fényre, zajokra, és a fizikai kontaktusra, hallucináció vagy epilepsziás görcsök megjelenése." Egyéb pszichés zavarokról nem is beszélve: "...kialakulhat düh, agresszív magatartás, téveszme, rémálmok, hallucináció, elmezavar, szokatlan magatartás." Mint az obsessive-compulsive disorder (OCD)vagyis a kényszerbetegség tünetegyüttesével diagnosztizált páciensnek, nekem is felírták. De nem szedtem, illetve a jövőben sem tervezem. Nemet mondtam a zombipirulára. 

Volt a környezetemben, aki régebben bevett egy-két tablettát ebből a gyógyszerből. Reggel órákig nem nem lehetett felébreszteni: kómás fejjel szendergett. Pedig ő nem is szokott rá. Így valószínűleg nem túloznak a beszámolók, melyek alapján:  "Láttál már valaha Xanax-függőt az elvonón? Rettenetesebb, mint lejönni a heroinról, mindemellett veszélyesebb is, hiszen súlyos, halálos rohamokat okozhat. Egy bizonyos ponton túl kórházi bennfekvés nélkül meg sem szabad próbálni elhagyni a szert. “Ez a fajta gyógyszerfüggőség annyira meggyökeresedik az emberekben, és az elvonási tünetei annyira elviselhetetlenek, hogy komoly problémákkal kell szembenéznie annak, aki fel szeretne hagyni a szedésével. Egy heroin elvonókúra körülbelül egy hétig tart. A benzodiazepinek megvonása esetén a betegek egy részének akár hónapokig is kellemetlen tünetei vannak, de olyan leveleket is kapok, ahol 2, vagy annál több évet említenek.” (Professzor Malcolm Lader, pszichiáter) “A benzodiazepinek elleni harc már évek óta tart, és egyre kétségbeesettebb. Amint valakinek sikerül megszabadulni a benzodiazepinek béklyójától, egy újabb páciens valahol máshol függővé válik. Úgy gondolom, ennek az az oka, hogy az orvosok rabjai lettek a benzodiazepinek felírásának – csakúgy, mint a betegek a szer szedésének. Nem hiszem, hogy a probléma szelíd meggyőzéssel megoldható… Az egyetlen hosszú távú megoldás az, ha felhívjuk az emberek figyelmét a benzodiazepinek veszélyeire, és kerüljük, mint a pestist. A benzodiazepinek hatása szerény és viszonylag jelentéktelen. Tudunk boldogulni nélkülük.” (Dr. Vernon Coleman, háziorvos)" 

Természetesen nem vitatom: lehetnek olyan mentális betegek, akiken segít a fenti gyógyszer. Akiknek alvászavarát, szorongását csak "leszedálással", erős antidepresszánsokkal tudják elnyomni. Nem vagyok gyógyszerellenes: van, amikor a gyógyszer tényszerűen nélkülözhetetlen. De az biztos, hogy mindezen szereket sokkal óvatosabban, korlátozottabb módon lenne szabad felírni. Nem úgy, hogy gyakorlatilag bárkinek osztogatják, aki lelki panaszokkal megy orvoshoz. Közfinanszírozásból futószalagon gyártva a legális drogfüggőket. Érdemes volna finomítani a gyógyszerek összetételén, nem pedig ágyúval lőni a verébre. A XANAX könnyen bizonyulhat az orvostudomány hasonlóan végzetes tévedésének, mint a heroin, (leánykori nevén  diacetil-morfin.) Melynek genezise kegyetlenül ironikus, ugyanis: "A heroint először 1874-ben szintetizálták, és ironikus módon a morfiumfüggőség kezelésére használták." Negyedszázadon keresztül adtak szintetikus heroint az orvosok betegeiknek. Az 1900-as évek elején "A Szent James Társaság szorgalmazza, hogy a leszokni akaró morfin függők részére ingyenes heroin tablettákat küldjenek postán." 1902-től (mint a fentebb linkelt kronológia leírja) orvosi körökben heves viták zajlottak arról, hogy a heroin tényleg képes-e megszüntetni a morfin függőséget? 1903-tól a heroinfüggőség ijesztő mértékben emelkedik, így 1905-ben az USA Kongresszusa betiltja az ópium használatát. 1906-ban pedig Kína és Anglia szerződésben korlátozza az ópium kereskedelmét. Ekkor már: "Számos orvos kísérletezik a heroin függőség kezelésével. Az Egyesült Államok kongresszusa a szabadalmaztatott gyógyszerek pontos összetételének feltüntetését kéri." 

Már fentiekből is nyilvánvalóvá válhat: az állam legtöbbször nem a szakmai prioritások, a józan ész primátusa mentén dönt a tudatmódosító és/vagy gyógyító szerek korlátozásáról, forgalmáról, tolerálásáról. Gyakran pont a legveszélyesebbeket engedélyezik, ugyanakkor a jóval kevésbé rizikós vagy szinte ártalmatlan dolgokat tiltják. Ismét egy személyes vallomás: huszonvalahány évvel ezelőtt, egyetemistaként, a dohányzás után, azzal szinte párhuzamosan kezdtem el füvezni. S a bagó letételével együtt hagytam abba a spanglizást is. Túl jó néhány betépésemen, senki nem lesz képes nekem megmagyarázni, miért is kéne a marihuána élvezetét üldözni és büntetni. Nagyjából annyit észleltem magamon, hogy a füvezés hatására lazább, nyugodtabb és viccesebb lettem. Jobban éreztem az ételek ízét, illetve a szexuális gerjedelmet időnként magasabb fokra emelte nálam. Soha nem szorultam emiatt orvosi kezelésre, ahogy (szemben a részegen balhézó alkoholfogyasztókkal) rendbontást sem követtem el a hatása alatt. Simán abba tudtam hagyni. Vessük össze ezt a FRONTIN-nal. Vagy azzal a gyógyszerrel, amelytől a filmhős Harry anyukája bekattant. Melyhez hasonló a valóságban is létezik. Jó néhány országban legálisan kapható, de sokáig Magyarországon is büntetlenül hozzáférhető volt a súlyos tüneteket okozó fogyasztószer, az Adipex Retard. "A cikkünk elején idézett rendőrségi feljelentést követően, júliusban indult nyomozást ugyanis a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Igazgatósága szeptemberben megszüntette, méghozzá azzal az indokkal, hogy a szer nem minősül kábítószernek." - számol be a 2012-es riport. A kormánypárti Origo pedig tavaly szinte lelkendezve számolt be róla, hogy  "...hosszú évek kihagyása után az életmódváltást újra segíti - vényköteles - gyógyszer is, mely a központi idegrendszerre hat." 

Nem racionális érvek döntenek többnyire arról, hogy mit tiltsanak, és mit engedélyezzenek..Hanem berögzült kulturális hagyományok, előítéletek. ideológiai szempontok, lélektani tényezők, politikai erőviszonyok, (azon belül tudomány-, és szakmapolitikai intrikák, klikkharcok) s üzleti érdekek. Vajon miért ír fel zsigerből, reflexből gyógyszert a pszichiáter? Azért, mert egyszerűbb a beteget leszedálni, mint terápián foglalkozni vele. Egyes vidéki megyeszékhelyeken nincs is közfinanszírozott pszichoterápia: a beteg utazhat, ha ilyet venni igénybe - vagy fizethet egy magánszolgáltatónak. Holott sokszor épp a terápia (illetve annak gyógyszerrel való kombinálása) segítene. De abban az országban, ahol a stadionok eső utáni gombaként nőnek ki a földből, pszichoterápiáéra nincs pénz. Illetve a farmakológia győzött a pszichoterápia fölött. Remekül jellemzi ezt a közgondolkodási trendet az a fordulat, amikor   pszichológushoz forduló lelki beteghez így szól a környezete. "Pszichológus? De hisz az még gyógyszert sem tud felírni!" Bezzeg a "rendes" orvos, a pszichiáter habozás nélkül kielégíti a kedves függő (bocsánat: fogyasztó, vagy dehogyis: beteg) szükségleteit. Nem röhejes, hogy ama állam, mely szent keresztesháborút vív a fű, az eki, és a speed ellen, tömegméretekben gyártja a gyógyszerfüggő zombikat? Mi a különbség a partidrogok és a fentebb bemutatott pszichiátriai gyógyszerek között? Például az, hogy utóbbiaknál sokkal hamarabb alakulhat ki, és sokkal mélyebbé válhat a függőség. Füvezni, ekizni az átlagfogyasztó jellemzően nem szokott mindennap - hanem tipikusan esetileg, bulik alkalmával. A gyógyszert azonban mindennap (akár naponta többször) kell szedni. Pontosabban az esetek jelentős részében nem kellene, de szedik. Mert az orvos felírta: rutinból, reflexből, mert nincs kedve, ideje, lehetősége foglalkozni a beteggel, s úgy kell tennie, mintha csinálna valamit. S egy átlagorvos, aki persze kötelességszerűen ismételgeti, hogy a Drog nem megoldás!, a gyógyszerre a legritkább esetben mondja ezt. Fehér köpenybe bújt dealerként asszisztál egy hipokrita szemlélethez, mely egyik kezével üldözi, másikkal pedig gyártja a függőket.

Papp László Tamás

A bejegyzés trackback címe:

https://drogriporter.blog.hu/api/trackback/id/tr4513722590

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.