"Minden komplex kérdésre van egy egyszerű válasz, és ez a válasz rossz."

Egy gésa emlékiratai 2019-ből

2019. december 03. - Drogriporter

51498295606njbcgmtxitureypfnv4frynzrr6jsrp8kkvjsty4ihzhcqurg7lybcxr1rmedjlmdwtcqs6jlbu444hmyar2cromtac19xru9tku.jpgSzexipar, alkoholizmus és kokain: egy unalmasnak éppen nem mondható életút fejezeteiről olvashattok alább olvasónk beszámolójában!



Gyermekkoromban két elutasítást kellett elszenvedjek 2,5 éven belül. A születésem előtt, magzatként az édesapám nem lányt várt, hanem fiút, amit rendszeresen hangoztatott. A születésemkor sem örült nekem. Mert lány vagyok. Kellett neki néhány nap, hogy elfogadja ezt a tényt.

Ezután 2,5 éves koromban az édesapám meghalt, szörnyet halt egy építkezésen, mert védőkorlát hiányában lezuhant egy épület tetejéről. Az eset bekerült a helyi újságba. A halálát követő napon felszerelték a védőkorlátot.

Ezzel már másodszorra utasított el engem az édesapám, hiszen végleg elhagyott engem. Az elhagyatottság érzete az egész életem átszőtte. Az anyám képtelen volt feldolgozni az apám halálát, ezért bánatában ivott. Alkoholizmusa 42 éves koráig tartott, ő 42 évesen hagyott el engem. Nem szerettem voltaképp anyámat, mert gyerekként rettegtem tőle, hiszen szörnyen szocializálódtam, több konyhakéses, verekedős, véres, köpködős, szóval alkoholista jelenetre emlékszem a gyerekkoromból, mint emberi hangra. Az anyám olyan poshadt volt lelkileg, és olyan közönséges, önző embert rejtett az ő igazi arca, hogy egyetlen választásom volt, megbocsátani neki. Tizennégy évig gyászoltam őt, csak fekete ruhákban jártam addig, képtelen voltam őt elengedni, mert fogva tartott a halála, az életének értelmetlensége, az iránta érzett haragom, az ő irántam gyakorolt folytonos elutasításai, az a rengeteg ütleg, verés, amit gyerekkoromban kaptam tőle.

Szar anya volt, viszont ezt beismerni számomra vérlázító és főleg ijesztő stigmatizálásnak, afféle félmegoldásnak tűnt, végül a bennem levő éles logikai gondolkozás, és az összefüggések feltárása eljuttatott erre az igazságra. Hatalmas megkönnyebbülést jelentett ez nékem. Úgy örültem ennek a „szar anyám volt” konklúziónak, akár egy új születésnapnak.

Prostituált voltam kb. 4 éven át, mert döntenem kellett, vagy hajléktalan leszek, vagy szexmunkás. A családi és az anyagi körülményeim úgy engedték meg, hogy egy áramtalan lakásban éltem, ahol nem volt tulajdonképpen meleg víz sem (a nevelőapám tudva, hogy én ott lakom, a születésnapomon odament, és leszereltette az áramszekrényt. Ez volt az ő ajándéka.)

A kényszer vitt minderre rá. Nem volt munkám, sem pénzem. A prostitúció alatt hosszú időn át kábítószert, MDMA-t, kokaint, amfetamint használtam. Nem emlékszem a vendégek arcára, csak a szándékukra, arra a lelki energiára, amit kaptam tőlük. Több mint háromezer férfiúval voltam együtt prostituáltként. A vendégekkel szinte mindig jól éreztem magam, a szakma által ismertem meg a szexualitást, a saját szexualitásom, és azt, mit jelent voltaképp a szexuális nyitottság maga. Ebben a szakmában volt először orgazmusom. A női lélek hihetetlen gátakat tud szabni a szexualitásának, elég egyetlen (akár gyerekkori) trauma ahhoz, hogy egy nő egyáltalán ne élje át a hüvelyi orgazmus élményét.

A hazamenetelemkor (amikor végleg felhagytam a szexmunkával) az anyám második kapcsolatából érkező féltestvérem megkeresett, és a szülői lakás rám eső részét hasra ütésszerűen felbecsültette, az összeget kifizette, utána pedig kitagadott a családból. Azóta sem tudom, mi van vele. Az ő elveszítését tavaly tudtam feldolgozni. Rengeteget ittam emiatt, az alkohol rabságában töltöttem 5 évet.

Az alkoholizmus végtelenül unalmas, és egyben határozottan kemény munka. Ez volt az én fekete öves depresszióm. Hogy milyen szépen megkreáltam magamnak, az valami egészen zseniális. A tudattalan hatalma. Ez idő alatt a húgommal történteken rágódtam, szorongtam, míg vele kapcsolatban is rájöttem, mi történt voltaképp. Fantasztikus élményként tárolom az emlékeimben ezt a pillanatot: De hát ez az! Hiszen a húgom egyáltalán nem szeretett engem! Ez zseniális! Hogy várhatnám el egy embertől azt, hogy ragaszkodjon hozzám, ha nem szeret engem? Ha irigy rám a puszta létezésem miatt?

Az önmagamhoz felé vezető úton szert tettem egy olyan terjedelmű és minőségű, összefüggéseket egymásra építő tájékozottságra, ami által sikerült rátalálnom a bennem levő szorongások miértjeire. Ezúton ragadom meg az alkalmat, és szeretném megköszönni Feldmár Andrásnak, hogy létezik, mert ő egy örök ember, aki orvosként és emberként állt a rendelkezésemre. A prostituált időszakom alatt számtalanszor írtam neki levelet, és ő mindegyikre segítőkészen válaszolt. Kapcsolódásunk virtuális jellegű, kisebb üzenetváltásokban bontakozik ki, amik voltaképp megváltoztatták az életem. A kuplerájokból írtam annak idején neki, és ő ennek ellenére hitt nekem. Nem éreztem magam a társaságában számkivetettnek. Sárosi Pétert a Drogriporter által ismertem meg annak idején. Ő is azon kevesek közé tartozik, akinek voltam olyan bátor, és szintén ismeretlenül írtam leveleket. Méghozzá azért, hogy tanácsát kérjem a szürkének éppen nem nevezhető hétköznapjaim miatt. Ahogyan Feldmár András, ő is hitt bennem, amiért igazán hálás vagyok.

Az alkoholba menekülés – gondolok itt a saját életemre – egy gyilkos fordulat. Sokan tudatosan nem vallják be maguknak, hogy az állandó deliriumot öngyilkosságként, lassú, romboló halálnemként választották, és ezen a ponton kezdődnek a valódi problémák. Az alkohol miatt mennek családok tönkre, tudjuk mi ezt jól, generációink hozzák magukkal a szülőktől látott mintákat, ezért ismétlődik úgy, mint egy végtelenül unalmas egyszeregy. Mondhatnók önműködésbe lép. A családfáinkat kellene átnéznünk, s mindnyájunknak végigvezetni azt, miféle problémák ismétlődhetnek meg a mi életutunkon, azzal a határozott kérdéssel szembesülve, hogy a közös családi traumáink mély gyökerei vajon miként lesznek hatással a mi önálló létezésünkre. Apropó, ismertek olyan családot, amelynek minden tagja őszinte egymáshoz? Nehéz ügy ez. Önismeret és család, aztán oda a népsűrűség! Tréfálok persze, hiszen csak nem ilyen gyászos a végkifejlet (úgy sejtem), azonban a tapasztalataim alapján (akár magamból is kiindulva) eléggé igazinak tűnik a megállapítás, miszerint a ma embere képtelen felmérni önállóan azt, mennyire alkalmas a szülővé válásra. Nem a hivatalos szerveknek kellene ezt az alkalmasságot felmérni, hanem nekünk, saját magunknak. Van időnk rá? Egy emberöltő? Mi lesz a diófával, amit az unokáinknak ültettünk?

Autodidakta módon dolgoztam fel minden olyan fontos információt, amik a problémáimmal való szembesülésben segítenek. A kábítószerek nélkül nem tudtam volna feldolgozni a gyászt, és nem tudtam volna feltárni az engem ért traumákat. Gondoljunk csak arra, amikor bekerültem a prostitúcióba, és elkezdtem szintetikus drogokat használni! Klubokban dolgoztam, napi 14 órát, a vendégekkel pezsgőztünk, az italfogyasztásért pedig a főnöktől külön részesedést kapott minden alkalmazott. Napi 14 óra ebben a szakmában teljesen normális időtartam. Kábítószer nélkül beleroskadtam volna abba, amit csinálok. A kokain és az amfetamin miatt nem emlékszem a vendégeim arcára, aminek mérhetetlenül örülök. 
A vietnámi háborúban a katonák 20%-a volt heroinfüggő, azonban miután hazatértek, nem folytatták életvitelszerűen a heroinozást. Heroin nélkül hogyan élték volna túl a háborúban látott veszedelmeket? Hány éve van drogtilalom a világon? Miért Portugália az egyetlen ország Európában, ahol dekriminalizálták a drogfogyasztókat? Hány prostituáltja van Magyarországnak? Hány embert, családot érint voltaképp ez a téma?

Azóta isteni ötlettől vezérelve (s mert Magyarországon új életet kezdeni szinte képtelenség vagyonok nélkül) visszatértem a szexiparhoz, a számomra nagybetűs szakmába, és recepciósként dolgozom privát lakásokban, bordélyokban, klubokban, prostituált nőkkel töltöm a mindennapjaim. Minden erőmmel azon vagyok, hogy segíthessek nekik az életük előrehaladásában. Szigorúnak és következetesnek tartanak, mégis kifejezetten ragaszkodnak hozzám, mert kiállok mellettük. Az egyik munkahelyemről például azért rúgtak ki, mert kiálltam recepciósként a cigánylányok mellett. Most is ugyanígy tennék, nem bántam meg. Ha kell, harcolok mások jogaiért. Az emberekkel – ezt kimondhatom – már nem vagyok olyan szörnyen távolságtartó, láthatóan és sokat fejlődtem. Kellemes a kapcsolatom, a lányokkal is, ha találkozunk, örömmel ölelnek át. Komolyan veszem őket, és ők komolyan vesznek engem. Mindennek ez a titka.

Monolink

FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://drogriporter.blog.hu/api/trackback/id/tr3615336558

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.