"Minden komplex kérdésre van egy egyszerű válasz, és ez a válasz rossz."

A dzsinnek és a feldőlt korsó: Egy magyar pszichológus varázsgomba-utazása 1961-ben

2019. december 28. - Drogriporter

screenshot_2019-12-28_at_19_51_09.png"Az embereket szörnyen mulatságosaknak találom, egyikre-másikra rá is nevetek." Király József pszichológus egy tudományos kísérlet részeként pszilocibint fogyasztott - és ránk is hagyta a trip leírását.

A legutóbbi írásomban beszámoltam Király József (1925-2004) pszichológus DET-tel (a DMT-hez hasonló pszichedelikus vegyület) végzett önkísérletéről. Ebben el is követtem egy szarvashibát: helytelenül pszichiáterként és nem pszichológusként hivatkoztam Királyra, ezt azóta javítottam a cikkben, elnézést kérek érte! Király sokoldalú érdeklődésű szakember volt, aki sok érdekes tudományos ismeretterjesztő cikket és könyvet írt számos, a pszichológia, az etnográfia és a neurobiológia határterületeihez tartozó témában.

Amikor az 50-es évek végén Böszörményi Zoltán, az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet főorvosa és kollégái úttőrő kutatásokat folytattak a pszichedelikus szerek által kiváltott tudatállapotokkal kapcsolatban, Király kutatóként és kísérleti alanyként egyaránt lelkesen részt vett a kísérletekben. Ezek egyik célja az volt, hogy összehasonlítsák a különböző hallucionogén vegyületek által kiváltott tudatállapotokat. Ezeket a szereket ők pszichomimetikumnak (a pszichózist utánzó szerek) nevezték, az általuk kiváltott tudatállapotokat pedig "modell-pszichózisnak" - ebben az időszakban ugyanis közkeletű elképzelés volt, hogy a pszichedelikus szerek jelentik a kulcsot az olyan pszichiátriai betegségek biokémiai okainak feltárásában, mint amilyen a szkizofrénia. Király tehát nem pusztán szórakozásból trippelgetett: meggyőződése volt, hogy ezáltal hosszú távon hozzájárul egy új, a szkizofrénia gyógyítására alkalmas gyógyszer kidolgozásához.

eva.jpgMíg a meszkalint (a peyotl kaktusz hatóanyagát) már viszonylag régen ismerte a nyugati tudomány, az LSD-t pedig már a 40-es években felfedezte Albert Hoffman a Sandoz svájci laborjában, az 50-es évek végén egy új felfedezés tartotta izgalomban a pszichedelikus szerek kutatóit. Gordon Wasson etnobotanikus és felesége, az orosz származású Valentina Pavlovna Wasson 1955-ben Mexikó Oaxaca régiójában utazva bukkantak egy ősi, mégis, a nyugati világ számára gyakorlatilag ismeretlen spirituális hagyományra. Egy Maria Sabina nevű őslakos gyógyító (curandero) vezette be őket az azték eredetű gombaszertartásba (velada), amelynek lényege az istenekkel való kommunikáció. Ezt a szertartást a spanyol hittérítők és az egyház üldözése miatt évszázadokig titokban végezték az indiánok, a 20. század második felében azonban ismét berobbant a köztudatba. Olyannyira, hogy a 60-as években olyan sztárok is részt vettek a gombaszertartáson, mint John Lennon, Mick Jagger és Bob Dylan. A mexikói curanderók által használt gombafaj (Psilocybe mexicana) fő pszichoaktív hatóanyagát, a pszilocibint először Albert Hoffman azonosította 1959-ben.

A magyar kutatók élénk figyelemmel kísérték a nemzetközi kutatásokat, és ők maguk is rendeltek a pszilocibinből a Sandoztól, amelynek a hatásait a DMT (dimetiltriptamin)/DET (dietiltriptamin) hatásaival hasonlították össze. Király József 1961-ben publikálta saját magán végzett kísérletének eredményeit a Pszichológiai Tanulmányok sorozat 3. kötetében ("Önkísérlet psylocybinnel," Budapest, Akadémiai Kiadó, 1961, 519-528). Király jegyzőkönyvel a kezében fogott neki a tripnek Böszörményi főorvos szobájában a Lipót II. női osztályán, és alaposan lejegyzetelte az élményeit. Saját megítélése szerint egy negyedórás időszakot kivéve mindvégig teljesen magánál volt és képes volt a jegyzetelésre is. Az általa használt dózis (18 drazsé, 9 mg) nem volt túl nagy, az újabb klinikai vizsgálatokban ennek a többszörösét is beadják az alanyoknak (az átlagos rekreációs dózis 10-50 mg). Az írásképessége mindenesetre jelentős változásokon esett át:

"A psilocybin bevétele óta kb. egy óra telt el. Most jelentkeznek az első pszichikus tünetek, enyhe, majd egyre fokozódó figyelemzavarok, dekoncentráltság. Az érzékleti szféra változásának első tünetei is most jelennek meg: a doktorok köpenyei 'kivilágosodnak', vakító fehérek, mintha erős reflektorfényt bocsátanának rájuk. A heverőn egy pillanatra zöldeskék fátyolfüstöt látok, de alig figyelek fel rá, máris eltűnt. Mindkét karomban 'villanyozást' érzek, de ez is csak néhány másodpercig tart, többé nem tér vissza a kísérlet folyamán. Lábizmaim hosszan és kitartóan remegnek. E tünetek hirtelen, egyszerre rohantak meg. Jegyzettömbömhöz és ceruzámhoz nyúlok, az írás azonban alig sikerül. Le akarom írni ezt a két szót: írómozgások inkoordinációja, de alig tudom."

Bát a setting (kórházi iroda) nem túl ingergazdag, a kísérletezőt azonban a teljesen hétköznapi tárgyak, és egy a főorvossal folytatott hétköznapi beszélgetés is olyan ingerekhez juttatja, amelyekből a pszilocibin trip teljesen színes, kavargó új valóságot épít fel:   

"A főorvos velem szemben ül, vakító fényt lövelő fehér köpenyét fényiszonyos szemem hunyorogva nézi. Érdekes színházi élményt mesél, érdeklődéssel hallgatom. Elbeszélését a fantáziám szokatlan fürgeséggel követi. Amit mond, nagyon élénken képzelem el magamban, mintha a színpad előttem lenne. Dialógust idéz, amely Galilei és egy pap között játszódik le (Brecht: Galilei). Kezdetben jól tudom követni. Nem tarthatott sokáig, amit erről mondott, de közben mégis elkalandoztam. Most kapott el a bódulat első hulláma, elzsongította érzékeimet s puha sodrásával vitt magával. Ködös fátyolfüggöny ereszkedett közém és a világ közé, a szobában levő személyek és tárgyak átmenetileg ködbe vesznek. Ez azonban nem optikai elfordulás, hanem a realitástól való elfordulás hangulata. A Galilei- elbeszélést egyre távolabbról hallom, már nem is vagyok többé a szobában, a főorvos beszélhet, nincs, aki hallgatja. Ez az utolsó gondolatom, amely a kísérleti szituáció reális környezetéhez kapcsolódik. S aztán hirtelen előtolulnak kusza, fellazult, euforisztikus asszociációim: badar, csipkelődő, groteszk képzetek jelennek meg, amelyek kezdetben még a kísérlethez kapcsolódnak, majd egyre távolabbra ragadnak... Hirtelen visszazökkenek a főorvosi szobába, mint aki múlékony álomból ébredt. A Galilei elbeszélés még tart. Vajon meddig voltam távol? Ahogy a szavakból következtetem, nem sokáig. Valahol, a tudat peremén homályosan derengenek a hallottak. Talán mégsem távolodtam nagyon el, vagy valami itt maradt belőlem, valami, amely csaknem személytelen ugyan, de arra mégis képes, hogy halvány foszlányokat rögzítsen egy elbeszélésből? Nem lehettem távol sokáig, hiszen amit 'elködlésem' előtt és után hallottam, logikusan összeillik, nincs hézag közöttük. Úgy látszik, csak néhány másodpercre kapcsolódtam ki s közben mennyi mindent éltem át! Talán ez az élmény az alapja a keleti népmesének, amikor az egyszeri perzsát a dzsinek olyan hirtelen ragadták ki ágyából, hogy feldőlt vizeskorsója az ágy mellett. Elkápráztató tájakra, a túlvilág hét hatalmas tartományába vitték, s amikor e hosszú eszkatológikus utazásról ágyába visszaérkezett, a víz még nem folyt ki egészen a feldőlt korsóból..."

Az elragadtatás eme élménye még legalább nyolcszor-tízser megismétlődött a pszichológussal, és hiába próbálta megragadni a kezdetüket és a végüket, ez nem sikerült. Eközben pedig érdekes módon a szobában is jelen volt, hiszen képes volt követni a főorvos beszámolóját. Az eleinte kellemetlen feszültséggel járó fizikai tünetek lassan elcsillapodtak - ezért aztán már elkezdett attól tartani, hogy az egész élmény le is csengett. Még ekkor jött azonban az élmények java - amelyeket egy függöny váltott ki:

"Az önkísérlet új szakaszát az alattomosan megránduló függönyszárny vezeti be. Mellettem balra az ablak előtt lóg, a közelében nincs senki. Valahol fent láthatatlan kéz ragadja meg, felemeli és hirtelen visszaejti. Tipikus pszeudohallucináció ez; tudom, hogy a függöny nem mozdul, mégis rándulni látom. S ehhez a hallucinációhoz némi vonatkoztatásos jelleg is kapcsolódik: valaki a háttérből meg akar tréfálni s próbára tesz: vajon észreveszem-e a függöny rángatózásait?"

A gombatrip során más emberek is gyakran számolnak be arról, hogy különféle külső spirituális lényekkel (manók, tündérek, istenek) kerülnek kapcsolatba, akik kívülről figyelik, irányítják az élményt. A függönyös hallucinációról azonban hamarosan elvonja a kísérletező figyelmét egy másik hétköznapi, de a pszilocibin által mágikussá varázsolt tárgy: a saját jegyzetfüzete. Nem elég, hogy úgy érzi, a papír, amire ír, "felpuhult" és a ceruza hegye valósággal belesüpped, de az a képzete támad, hogy a papír maga is érzi, ahogy az ember ír rajta. Az írás hihetetlen élvezetet nyújt, amelyet legutóbb akkor élt át, amikor gyermekként írni tanult: az újdonság erejével hat leírni minden szót.

screenshot_2019-12-28_at_19_46_27.png
A tapintása kifinomult, felfokozott benyomásokkal jár megérinteni mindent.

"Kezem nadrágomra és pulóveremre vándorol. Szövetszál-hegyek és szövet- szál-völgyek változatos domborzata kerül ujjhegyeim alá. Csak akkor érzem, ha a szövet felületére helyezem ujjaimat s méginkább, ha ujjaimat húzogatom ruházatom felületén. Meghökkent, hogy pulóverem micsoda vastag szálakból áll. Valóságos árkokat és gátakat érzek az egyébként optikusán alig kiemelkedő kötésmintákban. Nadrágom tapogatva Aldous Huxley ismert írása jut eszembe, aki meszkalinmámorban az illúziók és a hiperesztézia keveredése folytán 'újnak', 'másnak', a megszokottól eltérőnek látta ruházatát. Hasonló érzékcsalódásokat élhetett át, mint én most — gondolom magamban — s amikor a nadrág 'Ding an Sich-jének' megpillantásáról beszélt, az nem ismeretelméleti állásfoglalás volt, hanem a mérgezés-kiváltotta érzékelési csalódásoknak szavakkal játszadozó megfogalmazása."

A pszilocibin trip második órájában felerősödnek a vizuális hallucinációk, geometrikus minták kavarognak, hirtelen tájak tűnnek fel, benépesednek emberekkel.

"Mintha egy átlátszó tüllfüggönyig jönnének elő vízionárius színpadom furcsa szereplői, megállapodnak, rámtekintenek s továbbvibrálnak, vissza a háttérbe, ahol elmosódnak, hogy helyet adjanak új és új arcoknak, alakoknak. Szürkés a színük, mintha kifakult tussal rajzolták volna őket egy groteszk rajzfilm vázlatlapjaira. Kedélyes, karikatúraszerű arcok ezek s legtöbbjük gúnyoros jókedvet tükröz. Az alakzatok egyszer Klee egyik képére emlékeztetnek, a 'Katonai gyakorlat'-ra, de a furcsa figurák nem vörös mezőben vibrálnak, hanem szürkében."

Az arcokat megpróbálja lerajzolni, de igen nehéz dolga van: hiszen alig tűnik fel az egyik, máris elhalványodik és következik a másik. Így leginkább csak a kontúrok felvázolásáig jut el, ezeket emlékezetből rajzolja tovább. Eközben a külső valóság sem szűnik meg, a főorvossal beszélget neurofiziológiai kérdésekről.

screenshot_2019-12-28_at_19_47_15.png
A kísérlet harmadik órájában a hanghallucinációk és szinesztéziás élmények felfedezésére helyezi a hangsúlyt, ezért a lemezjátszóra felteszi Beethoven Fideliojának indulóját. Ez csukott szemmel "színes hipnagóg víziókat" eredményez: "Egy 'földalatti' terem képe bontakozik ki, színekben ragyogó márványból. Felületükön reliefszemen domborodnak a fényglóriás mozaikkockák. Egy drágakövekből készült káprázatos színű kandallóból sugárkötegek, színes fénycsóvák erednek és végigpásztázzák a színes márványcsarnok tündöklő falait. A fénymozgás ritmusa nem követi a zene ritmusát." Bartók (Allegro-tétel a Zene húros- és ütőhangszerekre, cselesztával c. művéből) egy fölé tornyosuló felhőkarcoló látomását idézi fel.

A pszilocibin trip a negyedik órában már egyértelműen leszállóágban van, az alany úgy érzi, hogy "érzékcsalódásai" megszűnőben vannak. A trip utóhatásai azonban még napokig éreztetik magukat:

"5 órával a psilocybin bevétele után kilépek a Váci utcában a főorvos autójából. Kedélyes kíváncsisággal nézegetem a járókelőket, eufóriám még nem múlt el teljesen. Az embereket szörnyen mulatságosaknak találom, egyikre-másikra rá is nevetek. Délutánomat az ipari vásárban töltöttem s végignéztem a kiállító pavilonokat. Az eufória nemsokára teljesen megszűnt, fáradtságérzés, depresszió nem jelentkezett. Jótékony frisseséget és elevenséget éreztem magamban, de nyugtalanság nélkül. Este erősen fájt a fejem, nyugtalanul aludtam szorongó álomképekkel. Még néhány napon át többször fájt a fejem s alvásom is szorongó, nyugtalan volt, néha ijesztő képzetekkel, de munkám végzésében semmi káros, zavaró tünet nem gátolt."

Sárosi Péter
Címkép: Juan Carlos Fonseca Mata, Arte del Pueblo Huichol

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://drogriporter.blog.hu/api/trackback/id/tr6215369422

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.