"Minden komplex kérdésre van egy egyszerű válasz, és ez a válasz rossz."

Az élet mint mámor

2020. június 11. - Drogriporter

53601.jpgAdynál jobban kevesen értették meg és fejezték ki, hogy a mámor, mint teremtő és pusztító erő, ott van az élet gyökerénél, és "az élet él és élni akar."

„Egyetlen igazság van a földön s ez az igazság az élet,” írja Ady Endre. “Ne tagadjuk le hát a mámort, ha túl is vagyunk rajta. Az életből semmit sem kell letagadni. Az életben minden szép és megengedett, de legszebb talán mégis a mámor, amit az erőnek, az egészségnek a szépségnek s a raffinált emberi tudásnak vagy mesterkedésnek pompája nyújt.” Nem csoda, hogy Ady fellépését óriási felháborodás kísérte. Nem pusztán azzal váltotta ki, hogy veszélyes, új eszmék nevében bírálta a hatalmasokat.

Egy olyan korban, amikor az érzelmeket elfojtani, az igazságokat elhallgatni, a vágyakat leplezni, a mámort megvetni illett, legalábbis nyilvánosan - Ady nyíltan és őszintén az Élet pártjára állt. A Mámor pártjára állt a papírszagú igazságokkal, a merev dogmákkal, az osztálytermek és a templomok ásítóan üres, ájtatos szólamaival, a hivatalok pöffeszkedő fontoskodásával, a szalonok nyárspolgári giccsével szemben.

Azt a veszélyes igazságot hirdette, hogy az élet nem a hétköznapok komoly, szorgoskodó nyüzsgésében rejlik. A mámor ritka pillanataiban tárul elénk az élet rettentő misztériuma. Erről a mysterium tremendum et fascinans-ról írt Rudolf Otto, mint minden vallás alapélményéről, és ami Ady szerint minden élet gyökerénél is ott van. Az Élet: vallásos áhítat, titok és rettegés. Mégis, a túlélésért folytatott küzdelem közben, a közös élet intézményes megszervezésével ez az élmény elhalványul. “Ránk borul a köd. Haladunk tudat, hit, emlékezés, remény és cél nélkül,” írja. “De ha néha a lélek hamvából felébred egy szikra, egy pillanatra eloszlik a köd, s irtózattal látjuk meg a valót. Ilyenkor írom meg egy-egy versemet.”

Nem véletlen, hogy a modern magyar irodalmat megteremtő Nyugat folyóiratba éppen A magyar Pimodán című esszéjével debütált, aminek a témája a teremtő és pusztító mámor. Botrányt keltett azzal, hogy kimondta: a mámornak bizony nagy szerepe van a művészeti alkotásban. De azzal is, hogy könyörtelenül rámutatott: “a magyar ugaron” a vágyak és a lehetőségek között húzódó szakadék miatt a legnagyobb elmék alkoholizmusba, pusztító mámorba menekülnek.

“A vallomások, amiket itt meg akarok kezdeni, nagyon furcsák, nagyon szokatlanok, s Magyarországon, ahol abból élünk, hogy hazudunk egymásnak, példátlanok is. Én a magyar Pimodánról akarok írni most, arról a kényszerről, mely a tatáros, turkos magyarokat, ha magyarok s egy kicsit zsenik, beleviszi az ivásba,” írja. A Pimodán egy párizsi szalon volt, ahol a a 19. század közepén a francia író- és művészvilág legnagyobbjai pszichonauta kísérleteket folytattak magukon különféle, akkor még egzotikusnak számító tudatmódosító szerekkel, mint a hasis. Élményeik szerves részévé váltak a francia kultúrának.

Ady szerint azonban a magyarok, és ő maga is, érzéketlenek maradtak az ilyen “okosabb és finomabb narkotikumokra”. A mámor nálunk sokkal inkább pusztító, mint teremtő. Miért? Mert “Magyarországon abból élünk, hogy hazudunk egymásnak.” Ady kora magyar valóságát látta olyan hazugnak, álságosnak, nyomasztónak, ami lehetetlenné tette egy olyan kifinomult elme számára az alkoholmámor nélküli létezést, mint ő.

“Kíváncsiságból megkíséreltem egyszer, hogy van-e erőm nyolc-tíz hónapig egy csöpp alkohol nélkül élni. Volt: gyönyörűen bírtam, de szenzibilitásom, ami a legelőkelőbb művésztulajdonság s az új-román fajták után csak a szemita fajtákban s talán a japánban van meg nagyobb mértékben, az őrületig kezdett fokozódni. A szürke, por-színű magyar élet még szürkébbé és átkosabbá borult előttem, s a halál veszedelmesen nekem indult. Gyávább voltam, és még ma is jobban szeretem az életet egy-két negyedóráig valaminek látni, mintsem elengedjem magam a mámor turista-kötele nélkül a meredélyen.”

Ez a gondolat szintén botrányos volt a milleniumi korszakban, amikor a magyar népet leginkább dicsérni illett jellemszilárdsága, keresztény gyökerei és dicső múltja miatt. Nem csoda, hogy Adyt kiátkozták a konzervatív sajtóban, mint dekadens, beteg lelkű felforgatót, zsidóbérencet és hazátlan bitangot. Ami talán a legnagyobb tragédiája is volt, hiszen kevés olyan zsenije volt a magyar irodalomnak, aki annyira szervesen, gyógyíthatatlanul magyarnak érezte és vallotta volna magát, mint éppen ő.

A magyar nép mámorhoz való álszent hozzáállása azóta is töretlen. Legyen szó szexről, drogokról vagy más szenvedélyről. Nincs nagyobb botrány, mint amikor valaki őszintén akar szólni a teremtő és a pusztító mámorról. (Szexedukáció az iskolában? Még mit nem!) Mert ha ezekről őszintén beszélnénk, akkor őszintén kellene beszélnünk az ezernyi kezeletlen népbetegségről és társadalmi nyavalyáról, igazságtalanságról és fonákságról, ami a magyar népet sújtja. Akkor be kellene nézni a szőnyeg alá, ahová besöpörtük azt a sok szenvedést. Akkor lelepleződne, hogy a kép, amit magunkról mutatunk, hamis.

Menedzseljük, korlátok közé szorítjuk, visszafojtjuk az életet, a nyugalmas látszatot választjuk a felkavaró igazsággal és valósággal szemben. Sokkal kényelmesebb moralizáló közhelyeket és szóvirágokat szajkózva harcot mímelni a vágyaink és álmaink ellen, mint leásni a gyökerükig. “S csináltak egy jámbor, papos világot, mely megöli a vágyat és az álmot,” írja keserűen Ady. Amikor az Alkotmánybíróság 2004-ben kimondta, hogy nincs jogunk a mámorhoz - Ady perspektívájából nézve azt mondta ki, hogy nincs jogunk az élethez. A cél nem a mámor száműzése. Mert ha a teremtő mámort száműzzük az életünkből, akkor pusztító mámorként fog visszatérni.   

De azért Ady a maga látnoki erejével nem csak borús képeket varázsolt elénk, de tudott a maga módján kimondottan derülátó és utópikus is lenni. Hitt abban, hogy az élet végül mindig győzedelmeskedik a halál ködös, dohos, poshadt, dermedt áligazságai fölött. “Az ember igenis repülni fog,” írja. “Ikarosz eljövendő unokái repülnek és gondolatot olvasnak majd! Az emberi haladásnak nincs határa s valamikor majd mindennapi, banális emberi dolog lesz az, amit silány fantáziával, gyönge hittel mítosznak, isteni csodának tartunk ma.”

Ady egész élete, gondolkodása tele van ellentmondásokkal. Életműve nem egy koherens, logikusan felépített rendszert alkot - impulzív, diszharmonikus, gyakran indulatos, néha igaztalan és túl kritikus is. Annyira azért nem volt szörnyű az a kor, mint ahogy Ady láttatta. Ő maga is része volt a démonnak, amivel küzdött. Saját magát pusztította ő is. Az általa kultikusan tisztelt mámoron keresztül. Egyszerre volt meg benne a sírva vigadó, cigányzenére mulató, kocsmát támasztó, múltba révedő vidéki magyar úr, és a világra nyitott, józan jövőlátó, aki túllépett "a mai magyar kocsmán". Kínzó félelmei, beteges szorongásai, nyugtalan szíve végül megölték. Ahogy Lukács Hugó, az orvosa írta halála után: "Éveken át vizsgálgattam ezt a szívet, és fejcsóválva tapasztaltam, milyen érthetetlennek, feleslegesnek, meg nem okoltnak látszó erőfeszítéssel dolgozott."

Amit nem tudott: tespedni és tétlenül ülni, tűrni, hogy az Élet megaludjon körülötte, mint a tej. "Úgy érzem, agyonnyom a csend," írja. "darabokra bomlik a testem, elrohad a tüdőm, ha nem szaladok a zajba, ha nem csapok össze valakivel, ha harsogva nem kiabálok én is bele a nagyvilági lármába."

Kevés tragikusabb képet tudok elképzelni, mint a költő, ahogy a parlamentben áll a köztársaság kikiáltásakor, 1918. november 16-án. Már súlyos beteg volt, de elvonszolta magát az Országgyűléshez, mert ott akart lenni a történések középpontjában. Belépett az ülésterembe. Senki nem vette észre. A forradalom prófétája tétován, felismeretlenül, tanácstalanul áll, az események túlhaladtak rajta. Csendben kifordul a teremből, és hazamegy.  

Az Élet gyakran visz minket tévutakra. Ha kiállunk az igazunkért, a veszély mindig fennáll, hogy túllövünk a célon. Hogy kettős mércét alkalmazunk. Hogy megbántunk másokat. Bár törekedni kell rá, hogy ezt elkerüljük, ezt a kockázatot mégis vállalni kell. Tanulni csak a hibáinkból tudunk. Ezerszer inkább a harsogó élet és az üvöltő igazság, mint a poshadó álnyugalom és konfliktuskerülő gyávaság. "Föl kell emelnünk hát egymás szíveit, s egymás eszébe hozni, hogy az életnek nincs gyászindulója, csak himnusza, biztató, harsogó, lázas himnusza."

Sárosi Péter

A bejegyzés trackback címe:

https://drogriporter.blog.hu/api/trackback/id/tr2315803704

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.