"Minden komplex kérdésre van egy egyszerű válasz, és ez a válasz rossz."

Picasso afférja az ópiummal

2020. július 15. - Drogriporter

108777406_3051703228279974_2400094470548203712_n.jpgPicasso kapcsolata az ópiummal: egy nem konvencionális kémiai szerelem története.

A művészet és a drogok közötti kapcsolat nem egyszerű és nem bináris. Sokan úgy képzelik, a művészek azért módosítják a tudatukat, hogy kreatívabbak legyenek. Ez nem feltétlenül van így. A drogok senkit sem tesznek kreatívvá - és senkit sem tesznek művésszé! Egy középszerű elme egy pszichedelikus élmény után is középszerű marad. Egy művésznek pedig nincs szüksége drogokra ahhoz, hogy egyedülállót alkosson. Még akkor sem, ha egyébként a drogélményeit beépítheti a művészetébe.

Gyakran éppen ellenkezőleg: a művésznek azért van szüksége különféle tudatmódosító szerekre, hogy az általa borzasztóan szürkének és banálisnak tartott hétköznapi valóságot valamilyen szinten elviselni, vagy legalább tolerálni képes legyen. Van, amikor éppen azért használ szereket, hogy lecsillapítsa a kreatív látomások elektromos töltésétől hiperaktív szinapszisait - hogy átélje a nyugalom és a meghittség pillanatait a lényeglátás kimerítő túlfeszítettségének szüneteiben. Ez volt a helyzet Pablo Picassóval is, akiről feljegyezték, hogy 1904 és 1908 között napi szinten ópiumot fogyasztott.

d7hftxdivxxvm_cloudfront_net.jpgLa nuit d’opium - ópiuméj. Így nevezték a párizsi Montmartre fiatal művészei azokat a közös éjszakai szeánszokat, amelyekre a Le Bateau-Lavoir nevű lepukkant épületegyüttesben került sor. A 24 éves Picasso és a csaja, Fernande Olivier mellett gyakori résztvevő volt Modigliani, a festő, Gargallo, a szobrász, André Salmon, a regényíró és Appollinaire, a költő. Avantgárd művészek, a társadalom peremén, kirekesztve nem csak a mainstream művészetből, de az egész akkor francia társadalomból is. És bár ez a kirekesztettség borzasztó egzisztenciális kiszolgáltatottságot jelentett számukra, egyben megnyitotta az elméjüket a létezés korábban ismeretlen dimenzióinak a felfedezésére. Olyan jelenségek iránt érdeklődtek, amik iránt az akadémiai művészek alig, és olyan kapcsolódásokat láttak meg közöttük, amik egészen új perspektívákat nyitottak meg előttük. Így például a távol-keleti vagy az afrikai művészet is a látókörükbe került - és az ópium és a hasis is. Picassónál inkább az előbbi, ugyanis a hasis orális fogyasztásával volt egy kellemetlen élménye: feljegyezték, hogy betépve arról üvöltözött, hogy a fotográfia megjelenésével teljesen zárójelbe kerül a művészete.

A hivatalos művészettörténeti tankönyvek vagy marginálisan említik meg a művészek és tudatmódosító szerek kapcsolatát, vagy sehogysem. A művész mellé kötelező jelzőként odakerül, hogy “bohém” - de vajon ez a jelző több-e semmitmondó, bugyuta fügefalevélnél, ami valami lényegeset fed el? Mintha a művészetnek valamiféle negatív mellékhatása lenne, hogy deviáns és bizarr hülyeségekre tesz hajlamossá. Mert ugye van a művészet, meg van a magánélet - és lehet tisztelettudóan, tudálékosan állat vakargatva bólogatni egy múzeumban kiállított műtárgy előtt, és közben mélységesen elítélni azt az emberi létezési módot, ahogyan keletkezett.

John Richardson a Picasso élete című könyvében (1991) hangsúlyozza, hogy Modiglianival szemben, aki az ópiumot az érzékek felszabadítása eszközének tekintette, ami a művészi energiáit felszabadította, Picasso számára ezek a szerek a relaxációról és rekreációról szóltak. Szerepet kaptak abban a szexuális kapcsolatban is, ami Picassót Fernande-al fűzte össze. De ez nem jelenti azt, hogy Picassót, a művészt, vegytisztán le lehetne választani Picassóról, a magánemberről. A drogélményei kétségkívül megjelennek a művészetében is.

178424.jpg
Richardson szerint például a Saltimbanques család című festménye (1905) erre jó példa a művész vörös időszakából. Az festmény által ábrázolt csoport izolációja, az álomszerű alakok távolba révedő arckifejezése jól rímel a La nuit d’opium akkordjaira. A festmény alakjai mintha kiestek volna térből és időből. Rilke szerint ez a festmény "az Ember végső magánya és elszigeteltsége egy megfejthetetlen világban, amelyben a hivatása gyermekkorától a haláláig az, hogy egy ismeretlen akarat játékszere legyen."

Amikor drogfogyasztásról beszélünk, többnyire csak az érzéki, szenzoros élményekre vagy kognitív folyamatokra összpontosítunk, az egyén szintjén. A drogfogyasztás azonban többnyire kollektív és szertartásos élmény - kollektív tanulás része. A La nuit d’opium során közös szertartást képezett a pipa megtöltése, az ópium hevítése, a pipa körbeadása. A térről és időről alkotott érzetek változása kollektív szinten történt, szociális aktus volt és társadalmi jelentést hordozott a manzárdszobában megbúvó társaság számára.

Vajon milyen szerepet játszott Picasso droghasználata abban a felismerésben, hogy szeretné alakjait a téren és időn kívül ábrázolni - többféle perspektívából, többféle mozgás közben egyidejűleg? Később ez a törekvése abban a stílusban kulminálódott, amit ma kubizmusnak nevezünk.

Maga Picasso életében (egyes addiktológusok úgy fogalmaznának, "drogfogyasztói karrierjében") jelentős cezúrát képezett egy 1908-as tragédia. Ez barátjával, Heinz Wiegels-el, a német festővel esett meg. Wiegels fiatal, instabil érzelmi világú meleg srác volt, aki Matisse-al járt. Egy hasissal, ópiummal és éterrel tarkított szeánsz után pszichotikus epizódot élt át - és teljes idegösszeroppanást kapott. Felkötötte magát a csillárra.

Hogy pontosan mi játszódott le benne, és ebben milyen szerepet játszottak ezek a szerek, azt már nem tudjuk rekonstruálni. Könnyű "a drog áldozatának" tekinteni őt - bizonyos szempontból az is volt. A drogfogyasztás ugyanakkor csak szükséges, de nem elégséges összetevője volt ennek az esetnek. Az bizonyos, hogy Wiegels sérült lélek volt, és sérüléséhez jelentősen hozzájárult az álszent társadalom, amiben nem tudott kiteljesedni.

És ennek kontextusában két hasonló közegben élő és alkotó művész számára is teljesen eltérően konstruálódhatott az a valóság, amit drognak nevezünk. A születésünk óta magunkkal hozott kis csomagok, eltemetett fájdalmak, csalódások, személyiségtorzulások - az elfogadás hiánya - ezek mind közrejátszanak abban az élményben, amit a drogok kollektív szertartás által formált élményében átélünk. A veszély nem abszolút és nem statikus - minden egyes egyedi drogfogyasztás során alakul ki, vagy alakul át.

Fernande, a barátnő a kései visszaemlékezéseiben azt írta, hogy ez után az eset után "egyikünk sem szívott egyetlen slukkot sem többé az ópium-pipából." Hogy ez valóban így történt-e, és az ópium-szeánszoknak vége szakadt, az kétséges. "Nonszensz" - kommentálja Fernande bejegyzését az életrajzíró, Richardson, aki szerint a társaság továbbra is drogozott, kivéve Picassót és Fernande-ot, akik valóban leálltak ezután. Ez nem volt egyszerű: Fernande beszámolt a fizikai elvonási tünetekről és sóvárgásról, ami még kínozta őket. Elvégre évekig rendszeresen ópiumot toltak.

Ez a történet megint érdekes, hiszen a függőséget gyakran tételezzük egy biokémiai folyamatok által determinált jelenségnek - agybetegségnek - ami sztenderd lefolyással bír. Valójában a függőségnek is ezer arca van, és a függőséget éppen úgy meghatározza az ember társadalmi helyzete, fizikai és lelki adottságai, mint magát az egyszeri drogélményt. A függőség - és az arról való leállás, felépülés - szintén kollektív élmény. Picasso és Fernande számára ez éppúgy közös projekt volt, mint maga a drogfogyasztás. Egy társadalmilag jól beágyazott, közösségében-társas létében magát otthon érző lény számára a leállás is könnyebb, mint egy magányos, helyét a világban nem találó ember számára.

Picasso, sok más leállt fogyasztóval szemben, nem vált harcos drogellenes puritánná. Amikor 1953-ban az akkor 72 éves Picasso találkozott a 64 éves Cocteau-val, a társalgásuk fő témája az ópium volt. Picasso kijelentette, hogy az emberiségnek két jelentős találmánya volt: a kerék és az ópium.

"Még mindig szívsz?" - kérdezte Cocteau-t.

"Nem, és éppúgy hiányzik, mint neked," - válaszolta Cocteau.

"Az ópium jóakaratúvá tesz," sóhajtott Picasso. "Az ópiumszívóban nincs irigység. Azt akarja, hogy mindenki más szívjon."

Felmerül a kérdés, hogy akkor vajon miért nem szívott ópiumot élete végéig? Egyszerűen felismerte az ópiumban rejlő ambivalenciát: az erőt, ami teremt, de egyben elpusztít. Felismerte, hogy ezt az erőt nem képes kontrollálni: ez előbb-utóbb elemésztheti őt is. Csodálta az ópiumot, mint ahogy az ember egy vadállatot csodál a vadonban, tisztes távolból. Vagy egy nagy hegyet, amit soha nem akar megmászni. Fogta az élményeit, elraktározta őket, és továbbállt.

Sárosi Péter

A bejegyzés trackback címe:

https://drogriporter.blog.hu/api/trackback/id/tr3816007266

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.