"Minden komplex kérdésre van egy egyszerű válasz, és ez a válasz rossz."

Alkohol, amfetamin, agresszió, meg az a fránya lejövős depresszió

2020. július 27. - Drogriporter

51811997_1998220433628264_7298258044272508928_n.jpg"Két brutálisan megtolt hét után most vagyok abban az állapotban, hogy még nem emlékezetből, hanem átélésből vagyok képes írni a lejövésről. Az ifjú Sniffany szenvedései" - olvasói beszámoló következik.

Az elmúlt három napban annyira szanaszét voltam, hogy képtelenség lett volna magáról a lejövőről, mint jelenségről írni, mert csak aludtam, sírtam és pánikoltam, szorongtam, tetszőleges sorrendben, gyors és éles váltásokban. Itt most nincs eufória, nincs szín, nincs kreativitás, se életigenlés. Ez itt a dark side, halvány határvonal a borderline és a skizofrénia között. Mezítlábas tánc a pszichés összeomlás pengeélének peremén.
Azt hiszem ez a kettős élet az adult industry (felnőtt ipar) meg a corporate között, a személyiségem depresszív és hiperaktív pólusai közti szakadékot is mégjobban elmélyítette. A kontraszt is túl éles a fent és lent között. Minél magasabbra szállok, annál mélyebbre zuhanok. Minél több napig próbálom fenntartani a mediánt, annál tovább leszek kettővel a nulla alatt, annál nehezebben fogom tudni a saját hajamnál fogva felrángatni magam a padlóról.

És soha nem a hétfő a legrosszabb. Persze, mondják, hogy a kedd a goások hétfője, de az a kedd lehet szerda is, attól függően, hány napig toltad. Meg milyen kombóban. 
Szóval soha nem az első nap a legszarabb, nekem legalábbis, hanem a második, amikor aludtam egy nagyot és még fáradtabban, nyomottabban kelek fel, mint mikor le sem feküdtem, vagy csak pár óra alvás után, még tisztulásnak sem indulva indultam neki a világnak megint. Mert muszáj volt. 
Akkor sem az első óra.

Miután kinyitom a szemem még be sem bootol az agyam, szinte megkönnyebbülök, hogy á, ez nem is lesz vészes, egészen jól vagyok. Az első étkezésig, vagy kávéig, míg be nem indul – ha beindul – az emésztésem. A szervezetem lassacskán magához tér. Ma már próbálok fogyasztásos napokon tudatosabban tápanyagokat, vitaminokat bevinni, amik mekönnyítik az utána következő elkerülhetetlent. Mert elkerülhetetlen, olyan ez, mint a kétsoros könyvelés, pluszos és minuszos sorai, ahhoz, hogy pluszt rakj az egyik zsebbe, ki kell venned a másikból.

Minden higholásért kemény come down zsetonnal kell fizetni. A xanax, a frontin, a sörbe csöppentett válium ampulla remek csalások, cheat codeok, de nem lehet mindent azokkal kibekkelni. Joghurt, leves, kalcium-magnézium-cink, multivitamin, 5-HTP szerotonin-növelő kapszula, rostok. Pici porciókban, de nem elfelejtkezve róla, különben lassú és szenvedős a regeneráció (így is az). Szinti mellett is táplálkozni, kiskacska-módszerrel. Minden falatot folyadékkal, vízzel vagy rostos üdítővel áztatva lenyelni, mikor ezek az alapfunkciók nehezedre esnek, egy fél szendvics felér egy lakomával, utána egy emésztés-segítő csík, teljesen visszahoz az életre az ötödik napon is.

Ha hirtelen állok le biztosan jön a puffadás, vagy előbb hasmenés és aztán puffadás. A szorongó, öklömnyire zsugorodott gyomorban termelődő sav a torokig kúszik fel, néha nem tudom, hogy a rosszulléttől, vagy az érzésektől kell hánynom. Most – még – home officeban könnyebb, mert nem látják, és én sem látom a többieket.

Eldolgozgatok közepes tempóban, néha kirohanok a fürdőbe, vagy fetrengek az ágyon, kimegyek az erkélyre friss levegőért. Döntöm a koffeint, ami úgysem hat, de placebonak elmegy. Legalább a valami illúzióját kelti. Az irodai afterok rosszabbak voltak, open office, egy légtér, száz ember körülötted, mint egy kibaszott láger. A modern rabszolgaság mekkája.

Minden zsibong, mindenki a képedbe bámul, persze nem azért, mert annyira érdekli őket a szarkész fejed, hanem mert a szerencsétlen nem tud hova nézni a három négyzetméterre zsúfolt asztalsorok privátszférát aligha nyújtó, nyaralásos fotókkal meg kiscicás képekkel teletűzdelt elválasztóparavánjai felett. Instant szorongás-pszichózis, mindenki engem néz, mindenki vágja, mindenkit érdekel. A főnököt is csak akkor, ha túl sokat vagyok eltűnve a mosdóban és nincs meg az elvárt kattintás per óra, vagy ha az Outlook miatt túl sok red flag meg kind reminder ugrik fel a monitoromon, amit amúgy rohadtul elfelejtettem lezárni. Nem baj, a lényeg, hogy óriás, hajlított képernyő van, csak jövőkép nincsen.


Ha hétfőn mennem kellett, akkor ritkaság számba ment a vasárnapba folyó after, többnyire megálltunk időben. Esetleg táppénzpapírral játszadoztam kicsit, menstruációs görcsre, hasmenésre hivatkozva bármikor kiírt az orvosom. Mentálisan egyszerűen nem bírtam elviselni a munkahelyi környezetet magam körül, még ha magára a munkavégzésre képes is lettem volna. Ez utóbbi home officeban aztán sokszor beigazolódott. Inkább pszichés zavarokat okozott nálam a lejövés és tisztulás, mintsem agyfunkciós problémákat. Egy alkalommal, kísérleti jelleggel, belogoltam LSD Peak alatt a VPN-en át és azzal szórakoztam, mennyire vagyok képes könyvelni, miközben ujjaim hologrammos szivárványként olvadnak bele a billentyűzetbe.

Szóval a home office kétélű fegyver. Rengeteg lejövőt kihordtam én már két lábon, de azért mégiscsak békésebb és jobb otthon. Feltéve, ha tényleg regenerálódásra használja az ember, nem pedig arra, hogy még egy nappal eltolja az elkerülhetetlent. Csak még egy lejövős csík, még egy gyógysör és hopp, már este kilenc van és megint benzoval kell aludni, rettegve a holnaptól...


A karanténszimuláció első hónapjában, amúgy nagyon sokat szorongtam meg féltem. Extrovertált, hiperaktív lény lévén borzasztónak éltem meg a bezártságot és azt, hogy a legtöbb barátom betartja ezt és nem akar személyesen találkozni. Nem tudtam meddig fog tartani, nem láttam a végét, féltem a további szigorításoktól, hogy, majd úgy járunk, mint az olaszok és esetleg a páromtól is elválaszt majd ez az egész – hacsak teljesen össze nem cuccolunk. Mármint költözés szinten. Fogyasztás-ügyileg már rég sikerült. Szeparációs szorongás és fokozott alkohol -és amfetaminfogyasztás jellemezte ezt az időszakot.

A kontaktom is azt javasolta, vásároljak be, mert nem tud biztosat mondani, mikor és mennyi lesz megint elérhető. Jól behamstereltem, bespájzoltam mindenből - túl is toltam rendesen. De nem számított, mert józanul is szar lett volna, vagy még szarabb. A tisztaság szerintem egyébként is egy túlértékelt állapot. 
Pszichedelikumokat nem kívántam, valahol mélyen tudtam, hogy borzasztóan ütne ki. Még csak a bogyót sem harmadolgattam, a szerotonin szindrómához hasonlatos kitudja hanyadnapoktól tartva. Nem akartam magzatpózban zokogni a zuhanytálcán, begörcsölt lábujjakkal, e nélkül is éppen elég gáz volt a helyzet.

Persze, a fehér és alkohol után is van egyfajta idegesség, szorongás, feszülés. Néha olyan, mintha akvárium lenne a fejemen, a külvilág mint tompa nyomás nehezedik az agyamra, fájdalmasan morajlik a fülemben, a dobhártyám szinte átszakad tőle. Folyamatosan álmatag, fáradt és ingerlékeny vagyok utána. Tíz órákat alszom, még sem tudom kipihenni magam.

Paradox, de minél többet alszom, annál enerváltabb leszek. Már ha abbahagyom a szipogást. Így, hogy nem látják, itthon, mindegy. A produktivitásom nem rontja a szerhasználat (amíg rajta vagyok legalábbis), sőt.

A funkcionális függők csapatát erősítem, két idegennyelvvel, diplomával, lakással. Elméletileg ezzel a junkie életstílussal a Blahán kéne cigit tarhálnom, vagy sorbaállnom a kerületi kormányablakban segélyért, esetleg a Nyírőben nyáladzanom telenyomva lithiummal és szedatívokkal. Odabent, az irodában gyönyörűen tudom tartani a látszat képmutató álarcát, néha kilóg a lóláb, persze, de azért többnyire jól adom a droidot, a társadalom értékes tagját, a hasznos kis fogaskereket.

Önmegvalósítás és szellemi szabadság persze sehol, csak szenvedek a mókuskerékben, vagy így, vagy úgy. Motivációm sincs hosszabb távra letenni a drogokat, kipróbáltam azt is, sok minden nem változott. Józanul tipródtam tovább a szürkeségben. Ennyire dark nem volt, de világos sem, afféle monoton, stabil nihil. Halál unalom. Így legalább érzek valamit. 
Lehet persze próbálkozni; kirándulni, írni, alkotni, barátokkal találkozni, sportolni, xboxozni, kitölteni a voidot. De végül mégiscsak a void tölt ki engem, mindig egyre sötétebben és erőteljesebben. Míg lassan fel nem oldódom és el nem tűnök a szenvedés szenvedésében.

lejoves.jpg
Alkohol, amfetamin és agresszió


Az egész életem ennek az A szentháromság jegyében telt. Jóanyám kemény piás volt, gyerekkoromtól kezdve. Ő aztán nem drogozott, nem füvezett. „Csak” ivott. A kétdekás vodkát a ruhásszekrényemben dugdosta apám elől, aki két állásban dolgozott, hogy fenntartsa a családot és valamiféle jövőt biztosítson nekem. Ideje sem nyílt rá, hogy kutasson utána.

Anyám is tisztességesen dolgozott, gondozónőként, állami bölcsődében. Csak közben félholtra itta magát, mellé pedig dobálta a xanaxot, eleniumot, meg minden szart, amit a háziorvos cukorkaként irkált fel neki. Igen, és ti ilyenekre bízzátok a gyerekeiteket, ha nem futja magánintézményre. Többször járta meg a pszichiátriát, mint egy hernyós a tűcsere programot.

Mini-Sniffany még nem tudta, hogy anyuci alkoholizál és részegeskedik. Csak azt vette észre, hogy olykor más. Másként viselkedik, másként beszél, megváltozik a hanglejtése. Egyszerűen kidől és elalszik játék közben. A beígért mekizés, vásárlás, közös program rendre elmarad. Sejt szinten éreztem és tanultam el a más állapot rendszerességének normalizálását a hétköznapokban, hétvégeken.

Ahogy idősödtem és anya nem tudott segíteni a matekháziban, a szomszéd tízemeletes panelban lakó osztálytársam, barátnőm egyszer megkérdezte, mikor átmentem hozzájuk: „És a te anyukád mióta iszik?” 
Biztosan nem régebb óta, mint az övé. Az övé is piás volt, a lány sokszor menekült hozzánk az anyja elborult állapotban csattanó pofonjai, hisztérikus szitkozódásai elől. Én meg csak úgy hozzájuk, csöbörből-vödörbe, mert nagyon egyedül voltam hagyva gyerekként.

Az is magára hagyás és bántalmazás, ha a gyerek elmenekül az anyja közeléből, mert nem bírja elviselni az adott állapotát.
Sorstársaimhoz képest még szerencsésnek tekinthettem magam, engem legalább nem vertek durván fizikailag, bár anyám néha megtépett idegből, meg lekevert egy-két pofont, míg elég idős nem lettem, hogy visszakézből falhoz vágjam. Talán ez is családon belüli erőszaknak minősül. Talán ez is meghatározza a későbbi kapcsolati, kötődési sémákat. Talán ez is befolyásolja az önutálatot, mazochizmust, fogyasztást. Talán anyám megágyazott a függőségemnek, mikor egyszer részegen, üvöltve-sírva megkérdezte, hogy szülhetett ilyen mutánsot. 
Később, mikor tiniként megtalálta a fagyis dobozba rejtett spuripakkom (apám cukorbeteg volt és nem nyúlt hozzá, rafkós kis ribi voltam), alkut kötöttünk. Én hallgatok a töményről a bugyijaim között, ő meg békén hagyja a Cornettómat.

Apám racionális, de nem túl empatikus, néha már szikla keménységű és ridegségű férfiként ült a családfői széken. Időnként leültünk hármasban beszélgetni, hogyan lehetne megoldani ezt a problémát. Hogy anya iszik, a gyerek meg vagdossa magát és valami nem oké. Tegyük másik osztályba, járassuk pszichológushoz? 
Gyerekként persze kikészültem még a gondolatától is, és úgy éltem meg, mint valami büntetést és inkább fogadkoztam, hogy nem csinálom többet, meg hosszú ujjú pulcsikban jártam, eltakarva a hegeket.

Ma már tudom; egy jó pszichológus sokat mentett volna a helyzeten, persze akkor kiderült volna hol gyökerezik a probléma, amit rendre a szőnyeg alá söprünk, a vodkásüvegek és üres gyógyszeres levelek, meg a komolyan nem vett, kezeletlenül burjánzó depresszió mellé.

Anyám is rendre fogadkozott, hogy majd leáll és megváltozik. 
Az első ilyen változás akkor mutatkozott meg, mikor arra nyitottam be hazatérve vidékről, este tízkor, hogy szürke füst dől az arcomba és levegőhöz sem jutok tőle. Reflexből, számat a pulcsimmal eltakarva rohantam a konyhánkba és zártam el a – ki tudja, tán direkt-véletlenül – úgyfelejtett gáztűzhelyen már rég szénné égett vacsorát. Anyám a szobában, öntudatlanra gyógyszerezve és piálva feküdt. Ez egyszer ismétlődött meg.

A következőnél, anyám önként vonult be a pszichiátriára, karácsony előtt. Emlékszem, magától jött el onnan és mesélte nekem a híres kopasszal, Zacherrel való találkozását, akivel megosztotta az otthonunkban történteket. Tanácsként a következőt kapta: „Álljon szembe a tükörrel és köpje szembe magát." Saját felelősségre elhagyta az intézményt, ahol sok segítséget nem kapott, csak újabb recepteket, és megalázó szavakat.
Ha nem vagy még a zárton, se a kettyóban – üdvözöllek itt lent, a balkáni gettóban. Budapesten.

Itt vagyok, a huszas éveim végén, és nem vágyom gyerekre. Minden modernkori nő saját döntése, feláldozza-e a testét és egoját az anyaság oltárán. Nálam nem futott le a program. Talán azért, mert egy kiegyensúlyozott vagy pozitív családpéldát sem láttam soha életemben, vagy egyszerűen nem akarok érzelmi- és drogfüggő, gyógyítatlan családi karmákat tovább örökíteni.

Nem akarom megmondani a gyerekemnek tizenévesen, ahogyan nekem megmondták, hogy az irodalomból nem lehet megélni. Nem akarom, hogy az érzékeny, okos, művész lelkű gyermekem egy droid társadalomba agymossák, egy egyre csak romló oktatási rendszerrel, ami már serdülőkorától kezdve kitépi belőle a lelket és darabokra zúzza az iskola udvar betonfocipályáján. Nem akarok újabb dolgozó hangyát szülni a rendszernek. Köszönöm, nem.

Húsz évesen léptem le otthonról, szinte észrevétlenül. Az első együttélős párkapcsolatom hirtelen jött, forgószélként sodort magával. Mint első írásomban már meséltem róla, ő húzta ki az első igazi csíkomat. Kezdődött a hardcore, az underground, párhuzamosan meg a psy. Istenem, mennyire utálta, mikor nélküle mentem goa bulikra. Fikázta, szidta a goásokat, mintha egyik fogyasztó szubkultúra különb lett volna a másiknál. Őrült örvénykekben kavarogtam, egyre csak lefelé. Eleinte olyan gondoskodónak, törődőnek tűnt.

Persze később rájöttem, mindez illúzió, s valójában kontrollmánia rejlik mögötte, a dominancia felszínét kapargatva pedig szimpla erőszak lappang és a másik fél teljes elnyomása, legalábbis arra törekvő ösztönös törekvés. Mikor meg nem csináltam amit mondott, vagy nem arra vágytam, amit ő akart, akkor jött az üvöltözés, kiakadás. Később az első ütések, amikről aztán inkább nem beszéltünk, úgy egészen meg nem történtté lehetett őket tenni. Az ignorancia mesterfokozatát gyakoroltuk. Rengeteget szívtunk, mellé meg bogyóztunk.

Az összebújós, együttrezgős hétvégi flashelések után mindig a szerda volt a hét horror-napja. Akkorra már elég lejövős és idegbeteg volt, meg az ötnapos munkahét mélypontja is többnyire a szerda, logisztikában, ahol dolgozott, legalábbis. Szorongós szerda. Szerdán többnyire benzoval aludtam, bár magamtól nem kerültem volna ilyen érzelmi zsákutcába, de hát mégiscsak állandóan fenyegettek otthon. Ugyan, csupán hetente, vagy kéthetente egyszer, cserébe meg azt hittem szabad vagyok és mindent szabad. Nagyon egészségtelen, érzelmi függőségen és egymás érzelmi zsarolásán alapuló kapcsolat volt, csoda lett volna, ha nem tesszük tönkre egymást.

Csütörtökre és péntekre, jobban lettünk és az elmúlt néhány napot mintha törölte volna a rövidtávú memóriánk, azonnal újrakezdtük a szipogás és ivás huszonkettes csapdájával hasonlatos önsorsrontó spirálját. 
A szenvedélyes, elszállt szexet ordítós, tányérdobálós, egymásnak-menős afterok követték, nem is tudom, a szomszédok miért nem jelentettek fel. Lehet túl vastag volt a fal, vagy túl kevés az érdeklődés. 
Mindig engem okolt és hibáztatott a saját függőségért, azt állította, miattam esik vissza.

Én csak hétvégente szívogattam, ő hétköznap is rájárt, közben meg tagadta. Kis hülye, naiv 22 évesként úgy manipulált, ahogyan akart. Csütörtökön, beszerzőút előtt előadta; én szívtam el ekkora mennyiséget, csak annyira készen voltam, már nem is emlékszem rá mennyi volt az annyi. Pedig mindig rádobtam mérlegre vasárnap hajnalban, és jó mániás-függőhöz hűen, tizedes pontossággal emlékeztem rá, mennyit mutat a kis kék kijelző. Mégis, minden alkalommal hittem neki és saját mentális stabilitásom, memóriám megkérdőjelezve vettem egy-két grammal többet, önköltségen.

Szakításkor vallotta be, mikor a megcsalás és hazugságok évek alatt összegyűjtött csontvázai egymás után potyogtak a szekrényből. 
De előtte, előtte még sikerült elszenvednem egy nyolcnapon túlgyógyulót, meg néhány kisebb zúzódást, amiből nagyobb baj is lehetett volna.
 Jó ideig én is téptem, haraptam, martam, pofozkodtam. Iszonyúan felerősítette az aktuális, dühöt és frusztrációt a lejövő és az alváshiány. Torz viták, egymást hergelő hibáztatás-marathonok, sírás végelgyengülésig.

Aztán leálltam, nem tudom a realizáció, vagy a fáradtság, esetleg az áldozat szerepében való tetszelgéstől feloldozást remélve, de nem voltam hajlandó továbbra is részt venni a fizikai erőszakban. Egy ködös, fáradt péntek délután már töménytől részegen várt otthon. Akkor nem fehéreztünk, kizárólag ő volt merev részeg. Együtt mentünk vásárolni és én éppen elbambulva, holdkórosan, zombiként mászkáltam a sorok között, azt is elfelejtve, mit kerestem.

Gondolatban, mint oly’ sokszor, ezúttal is teljesen máshol jártam, mint a fizikai létsík elviselhetetlen dimenziója. Ő meg teljesen elborult, hazafele többször is megütött. Összefolyik az egész, sírtam, próbáltam lemaradni. Otthon sem kerestem a balhét, vártam, hogy lecsillapodjon és elaludjon – ahogy ilyenkor mindig szokott. Ültem az ágyon, nyomkodtam a telefonom. Csak arra kaptam fel a fejem, amint a hatalmas árnyék rámvetül, a következő másodpercben már a kínai, ragasztott matricás, műanyag tálca csattant a bal felkaromon, csípő érzést hagyva maga után. Csak ez után higgadt le és aludt el. Én meg ott ültem, hajnalig, felhasadt bőrrel, ami reggelre sötétlila árnyalatokat öltött féltenyérnyi területen a seb körül, és próbáltam felfogni, mi történt. 
Sajnos ez további egy évig nem sikerült.

Értelemszerűen akkor és ott kellett volna lelépni és szétköltözni. Én viszont az egyedüllét gondolatától jobban paráztam, mint attól, hogy az eset újra megtörténik, esetleg eszkalálódik. A lejövéseket tökéletesen körülírja az egyedülléttől való mindenekfeletti félelem. Mintha úgy egyébként, nem saját elmém poklában pörkölődnék napi szinten, társas magányban.

Próbálkoztunk terápiával, elküldtem pszichológushoz, dühkezelésre. Én magam a Fehér Gyűrű alapítványnál kötöttem, ki, ahol a bűnesetek áldozatait kezelik, jótékonysági alapon, anoním. Mikor a recepciónál lehajtott fejű, sántikáló lányt láttam szótlanul botorkálni, nem értettem mit keresek ott, hiszen az én szituációm fele ilyen súlyosnak tűnt. Kívülről. 


Nyári hőség, a munkahelyemre sem jártam hosszú ujjúban, a kollegáknak azt hazudtam kirándulás közben leugrultam a domboldalról, a bokrok közé, innen a karcolás, meg a lila zúzódások. Vagy elhitték, vagy nem, különösebben semmi sem érdekelt, minthogy megmentsem az amúgy menthetetlen párkapcsolatomat.
Egy ideig béke volt, elfojtás, csend és elvonás. Leálltunk (vagy csak szünetet tartottunk) a fehérrel, ő persze továbbra is sörözgetett, együtt akkoriban még sokat spangliztunk, valami azért kellett, a száraz elvonás elvégre nem opció.

December 23-án, az év végi zárás a fehér karácsony minden stresszével karöltve köszöntött ránk. Persze, mikor úgy tűnt felületesen megoldódnak a problémáink, újra kezdtük, megint szivogattunk, szépítettük magunk előtt, a közeli ismerősöknek nem vallottuk be. Szóval én a konyhában sütögettem, ő meg szokás szerint a laptopját bújta és túlórázott, közben szívta a fehéret, mintha kötelező lenne, mellé itta a vodkát, kísérő nélkül. Időnként bementem a szobába feltenni egy-egy kérdést a családi látogatás menetrendjével kapcsolatban, cseverészve.

Nem vettem észre az aknát a talpam alatt, csak mikor már elsötétült szemekkel, eltorzult arccal, sörösüveggel hadonászva jött felém. Ordított, okolt, mindig basztatom, teljesen kikészítem, egy perc nyugta sincs, miközben neki dolgoznia is kell. Kimenekültem, jött utánam. Kicsit stephen kinges az egész, összerugdos a konyhában, nem durván, de azért fájdalmasan.

Felkapja a jénai tálat az asztalról, a fejem fölé emeli. Összerezzenek, mint egy riadt manó, ez most már kurvanagy para, a linzer édes illata a halált hordozza magában. Boldog kibaszott karácsonyt. Megáll a kezében a jénai tál, de azért enyhén fejbenyom, kékes pukli, de semmi koponyatörés. Ahogy vagyok, pulcsiban, papucsban kimenekülök az utcára és felugrom az első négyes-hatosra, ami megáll a megállónkban. 
Egy barátomhoz mentem, a sokktól szinte azonnal elaludtam náluk, pedig nem vagyok egy délutáni alvós típus. A testvérét értesítettük, kb. robotpilóta üzemmódban, azt sem tudtam mit mondok, de értelmesen sikerült a tudtára adnom mi történt. Cseppet sem meglepve vitték haza kocsival, én pedig egyedül töltöttem azt a karácsonyt, kétségekkel telve remegve a jövőtől, mert az már egyértelművé vált, ez így nem folytatódhat tovább.

Azt hiszem, regényt tudnék írni az elmúlt éveim lejövéseiből. Az életem olyan, mint egy csúszdapark, de tényleg. Spriálisan lefelé tekeredő, színes csúszdák, néha össze és szétcsúszó emberekkel, akik egymásba is bele-belecsúsznak, véletlenül belerúgva az előttük csúszóba. Aztán földet érnek, felkelnek, újra felmásznak a magaslatokig azokon a létrákon, és sorbaállnak, hogy újra és újra lecsúszhassanak. Mindig másik csúszdán, vagy éppen ugyanazon....

Sniffany

FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://drogriporter.blog.hu/api/trackback/id/tr1516079828

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.